Főoldal

Simson mopeddel Afrikán át 1960-61

1960. február 14 és 1961. augusztus 28 között Rüdiger König és Wolfgang Schrader több mint 50 000 km-t tettek meg Európa, Ázsia és Afrika útjain, 33 országon keresztül – egy távolság, amely messze meghaladja a Föld kerületét. A sorozatgyártású Simson mopedeket csupán nagy csomagtartók felszerelésével alakították át a kiterjedt felszerelés fogadására. Minden moped ilyen motoros teherhordóként még körülbelül 100 kg terhet is elbírt.

Rüdiger König és Wolfgang Schrader egy késő nyári estén találta ki ötletet 1958 nyárán König a drezdai egyetemen a termodinamikát, Schrader precíziós mechanikát tanult.A két moped próbavezetésének ötlete azon alapult, hogy az NDK iparága is végez ilyen teszteket. Eleinte a legszigorúbb titokban tervezték az afrikai utazásukat.

 Először elutasítást kaptak, majd közvetlenül a gyártóhoz (VEB Simson, Suhl) fordultak, ahol megtetszett az ötlet, és két új Simson SR2E mopeddel támogatták a párost, több mint 2000 km-es tesztvezetéssel, valamint a járműveket pótalkatrésszel és felszereléssel látták el..

Ez volt az első utazás, amit a két fiatal férfi Simson SR 2E mopedával tett 33 országon keresztül Eleinte úgy tűnt, hogy nem fog működni: amikor König és Schrader, két mopedet keresve, azt javasolták a Suhl-i gyártó Simsonnak, hogy távoli utazáson tesztelhetik a gépeket, "udvariasan megmutatták, hol van az ajtó" – mondja Rüdiger König. De nem adták fel, makacsul rábeszélték őket. Végül a VVB (Állami tulajdonú Vállalatok Szövetsége) is jóváhagyta: 1960 elején, kilenc hónapnyi előkészület után, két Simson SR2-t indítottak. Amit a tesztversenyzők nem gyanítottak, az az volt, hogy több éghajlati övezeten keresztül 50 000 kilométer lesz

Ekkorra a fiatal férfiak, akik közben mérnökként végeztek diplomával, részletesen foglalkoztak úti célokkal, megtanultak angolul és franciául, és rengeteg levelet és kérelmet írtak – például vízumkérelmeket.

Kicsi, könnyű, igény nélkül, olcsó a beszerzése, és strapabíró, így valóban az átlagember közlekedési eszközévé vált. Eredetileg csak a városi közlekedésre tervezték, a moped konstrukciója azonban a nagyobb távolságok leküzdésére is alkalmas. Ezek az elképzelések vezéreltek minket, amikor egy évvel ezelőtt elkezdtünk egy kis kísérletet a VEB Jármű- és Eszközgyár Simson Suhl SR 2 E mopeddel: a járműveket, felszerelési tárgyakat és fotófelszerelést a lehető legkülönbözőbb körülmények között tesztelni akartuk, Ezért a következő útvonalat választottuk: odafelé Balkán, Kis-Ázsia és Afrika, visszafelé Kis-Ázsia, Szovjetunió, Skandinávia. A használatra szánt sorozatgyártású járművekhez szélvédőként egy átlátszó plexi előlapot szereltek fel, míg a nagy mennyiségű poggyász elhelyezésére a hátsó kerék mindkét oldalán nagy oldalcsomagtartókat biztosítottak. Lássuk a korabeli sajtóban megjelent beszámolókat a szerzőktöl?

Mivel furcsa volt, hogy néha a legnehezebb úton is a hóhatár fölé kellett emelkedni, nem hagytuk, hogy legyőzzenek minket. Az átlagsebesség azonban nem volt túl magas, mivel néha le kellett szállnunk, hogy az első ujjainkat a kipufogónál melegítsük. Elköszöntünk a vendégszerető Csehszlovákiától és tovább indultunk a tavasz felé. Magyarország a kevésbé tapasztalt sofőrök számára különleges meglepetéseket tartogat: a benzint a benzinkutakon csak utalvány ellenében lehet megvásárolni, amelyeket a postán lehet beszerezni. Amikor éjszakai utunk közepén a következő településnél kifogyott a benzin, a helyzet kezdett kellemetlenné válni. Egy elhaladó autótól kaptunk tiszta üzemanyagot, és nem maradt más hátra, mint hogy a váltóból kinyertük a szükséges olajat a keverékhez, a motor kissé szokatlan üzemanyagot fogyasztott. Egy budapesti lokálban a zavaros viselkedésünk miatt úgy akartak minket kihallgatni, mintha megszökött súlyos bűnözők lennénk. De hamar meggyőződött a rendőrség a helyzetünkről, és a heves zene mellett a kis kalandot elfelejtették. Jugoszláv vámtisztek kíváncsian felderítettek minket. Szóltunk is, hogy az ajtón, sátram, hálózsákunk, szerszámaink, pótalkatrészeink, fényképezőgépeink, filmjeink és a sok apróság a kis motoron van.

Nem sokkal Nis után ugyanúgy beletapostunk egy rossz földúton. Amikor azokra az aknákkal teli összevisszaságokra gondolok, még ma is emkékezünk a motorral kapcsolatban, mint az eltört küllők és meghajlott felnik. De segítséggel a keletkezett kárt újra helyrehoztuk. Egy kis kitérővel Észak-Görögországon keresztül modern Hellas-t ismertünk meg. Gevgelijónál Jugoszláviát elhagyva egy jeges szélbe kerültünk hóvihar közepette, míg távolban Szalonikiben a tengerparton a tavasz már rég bevonult. Az út a tükörsima aszfaltutakon öröm volt. A belső hegyek kilométer hosszú emelkedőkkel, 10%-os lejtőkkel előre ízelítőt adtak a későbbi hegyi utakból, később a Kaukázusban.

Amikor Görögország és Bulgária között nincs határátkelő az autók számára, lent még egyszer Szerbián keresztül akartunk továbbmenni. A néhány kilométer jó úton rövid idő alatt mégis különösnek tűnt. Közvetlenül a határnál az út sokkal rosszabb volt, mint vártuk, így az egyes kátyúkat hirtelen több száz méteren keresztül kellett megkerülnünk, bízva vezetési képességeinkben, hogy átvészeljük az áradást. Még 20 méter után is a sárban süllyedtünk az tengelyekig. Nem maradt más hátra: cipőt le kellett venni. Az egyikünk a kamerákkal és csomagokkal hátramaradt, így első tapasztalatokat szereztünk a gyorsan folyó vízről, ahol egyáltalán nem volt sár. Örömmel haladtunk tovább. Hogy a vízhűtés mennyire volt fontos a robogóknak, nem lehetett megállapítani.

A szófiai IFA márkaszerviznél  ,egfelelő karbantartást kaptak a járműveink. Az idő eltelt, miközben zoknit stoppoltunk. Hamarosan a hegyek különösen tetszettek nekünk.  Kirándulás a Pirin-hegységbe során újra túl kellett terhelnünk a motorokat; az étel és ellátmány mellett a hótalpakat is fölkötöttük. Néhány százalékban azért segítségre is szükség volt; hamarosan elértük a hótól mentes határt és továbbmentünk. Az Eltepe csúcsáról (2915 m) tovább látszott a bolgár vidék. De már nem sok időnk maradt.  Gyors előnyökkel járt, mert hirtelen a folyómeder mély és köves lett. Egy pillanat alatt a jármű a nyereggel együtt a vízben állt. A motor leállt, az áramlás fenyegetett minket, vezetett minket dél felé, Afrikába.

A Simson-mopedek még egyszer át lettek nézve és kitisztítva az IFA-szerviz műhelyében Szófiában. Pünkösd vasárnapján Kopitan Andreewónál átléptük a bolgár-török határt. Ismét teljes átállásra volt szükségünk. Újra kezdődött a találgatás a közlekedési táblák jelentéséről. Az első meglepetést egy benzinkútnál éltük át, amikor még mielőtt megakadályozhattuk volna, a tankba tiszta benzint öntöttek. Mivel Törökországban szinte nincsenek kétütemű motorral rendelkező járművek, csak hosszas, kézzel-lábbal folytatott vita után tudtuk meggyőzni a kúti alkalmazottat, hogy olajat szeretnénk a benzinbe tenni. Az országon belüli további utunk során ezért saját magunknak segítettünk: a jövőben a kúti készletekből választottunk megfelelő olajat, és a tartalék kannáinkban magunk kevertünk. Bár a szükséges olajmennyiség pontos meghatározása is hibás lehet, így a motorjainknak ismét bizonyítaniuk kellett, hogy nagyon érzéketlenek a használatba kerülő üzemanyagokkal szemben.

Két nap elteltével elértük Isztambult, és az első perctől kezdve elbűvölt minket a város látványa. Előtte majdnem 300 km-t tettünk meg sík, érdektelen tájon. Most hirtelen szinte átmenet nélkül egy nagyváros következett sűrű forgalommal és siető emberekkel. Vajon az kevert keleti élet és a múlt sokféle tanúja, valamint a modern technika visszafogott formai megoldásainak elegye miatt van ez? Vagy a város páratlan fekvése a zöld dombok és a mélykék tengeröblök között a vonzerő oka? Ezt az egyetlen nagyvárost, amely két kontinensen fekszik, aligha hagyhatja hidegen bármely látogató. Kóboroltunk a széles utcákon...

Átkelni a Boszporuszon komppal Ázsiába: Az utazásunk első kilométerei, amelyeket nem tudunk motorral megtenni. Még nem érezzük a különbséget a két kontinens között. Az utak továbbra is kiváló állapotban vannak. De hamarosan változik a kép: a gondozott aszfalt helyett kavics jön. Ez azt jelenti, hogy az út felszínén 1–5 cm vastag homok vagy durva zúzottkő van. Mindenhol speciális járművekkel találkozunk, amelyek az útburkolatot egyenletesen próbálják elosztani. A nehéz teherautók mellettünk robognak, és a kövek szinte repülnek. Mi azonban kétkerekű járműveinkkel küzdünk, hogy ne csússzunk meg. Gyakran az út felszíne barázdált, ami mosógéphez hasonló, göröngyös kinézetet ad neki. Csak két lehetőség van: lépésben egyik hullámból a másikba áthaladni, vagy teljes gázon átugrani rajta. Bízva a rugózásunkban, mi az utóbbit választottuk.

Vezetési mód. Röviddel az indulásunk után a VEB Fahrzeug- und Gerätewerk Simson Suhl kiadott egy új robogómodellt lényegesebb, jobb felfüggesztéssel. A szófiai tartózkodásunk idejét arra használtuk, hogy ezeket az új felfüggesztéseket a járműveinkre szereljük. Ennek ellenére a  rázós utak, amelyeken több száz kilométert kellett megtennünk, hatalmas terhelést jelentettek az anyag számára. Ezek sem éppen a sofőrök kényelmét szolgálták. Lassan hozzászoktunk a törökországi viszonyokhoz, és alkalmazkodtunk az ország sok sajátosságához. Olyan helyeken, ahol nemigen várnánk „csapdát”, jelentkeztek problémák.

A török séfek becsületére szolgáljon megjegyezni, hogy általában kiválóan, és mindenekelőtt nagyon olcsón főznek.Ilyen felbátorodva pattantunk ismét a motorokra, és indultunk az ország délnyugati része felé. Az utunk a Földközi-tenger partján keresztül vezetett városokon, melyeknek történelmi nevek jutottak: Pergamon és Epheszosz. A görög és római paloták és színházak romjai ma csak sejtetik velünk az itt 2000 évvel ezelőtt uralkodó dinasztiák gazdagságát és hatalmát.  

Ámulva állunk az ókori építészet tanúi előtt. Épületek, amelyek az idők során... csak emberi kézzel építették, bonyolult gépek használata nélkül, tudományos számítások nélkül. Az a kérdés előtt állunk, hogy a kényelmes utat válasszuk-e az ország belseje felé, és így több száz kilométert tegyünk meg a növényzetben szegény sós pusztán, vagy válasszuk a Törökország déli partja mentén haladó igen érdekes útvonalat, amely a térképen megszakítottnak van jelölve, és rengeteg meglepetést kínál. Természetesen megyünk a táj szépsége miatt is. Mélykék tenger, apró szigetek, stb.

Egy szokatlan jelenség a motoroknál fejfájást okozott nekünk: a motor teljesítménye erősen csökkent a hegyen. A 12 százalékos emelkedők, amelyeket korábban még gond nélkül leküzdöttünk, most nehézséget okoztak. Vajon a motor nem bírja a hatalmas hőt és a nagy igénybevételt? De hamarosan megoldódott a rejtély: mindkét motor légszűrője teljesen tele volt porral. A jövőben szükségessé válik, hogy 75–100 km-enként szétszereljük a karburátorokat és a levegőszűrőket benzinben tisztítsuk meg. A ruházatunk kinézetéről inkább hallgatunk. Ezeket a kis „örömöket” azonban szívesen vállaltuk. Cserébe lehetőségünk volt arra, hogy minden nap a Földközi-tengerben fürödjünk, és búvárfelszerelésünk segítségével megfigyeljük a csodálatos víz alatti világot. A tiszta víz a majdnem függőlegesen beeső nappal ideális lehetőséget teremt a szenvedélyes sportbúvároknak. Szivacsok, kagylók, tengeri csillagok és mindenféle halak, ahol csak lehetett, ott voltak. Akár 25 kg-osak is.

Homok a kerekek alatt, homok a fogak között, és elkerülhetetlen, néha még a karburátorba is jut homok

Alexandriában értünk afrikai földre, Bejrútban a Theodor Körner felvett minket a fedélzetre, Alexandriából Kairó felé indultunk, és tovább a Nílus felé. Akinek azonban az a képzelete, hogy Bagdadba érkezik, egy városba, mely a 1001 éjszaka meséinek romantikus varázsában él, és azt hiszi, hogy a történelem félhomályában maradt, rögtön keserű csalódás éri. Mert Bagdad varázsa semmi közös a szűk, sötét utcák, mélyen fátyolozott nők és egy visszamaradott feudális rend hamis romantikájával. Ilyen romantikát Bagdadban hamar hiába keresnénk. Mert nagy az emberek akarata, hogy lerázzák a tompa, alárendelődő létet a szomorúságban és tudatlanságban. A Köztársaság megalapításával itt is új csatornák épültek a hadsereg számára, új, világos házak jöttek létre, amelyekben végre azok laknak, akik felépítették őket.

A motorosok táborában ismét útra kelés hangulata uralkodik. Felpattantunk a gépekre, hogy visszautazzunk Damaszkuszba és Bejrútba, ismét ezer kilométert a Szíriai sivatagon át, de ezúttal Jordánián és a Holt-tenger mellett - 392 méterrel a tengerszint alatt - haladva. De itt is csak sivár, perzselően forró pusztaság terül el mindenfelé.

És amikor ismét Damaszkuszba érkeztünk, minden okunk megvolt arra, hogy ezt a kéthetes utat piros tollal kipipáljuk: az első kétkerekű járművek, amelyek átlépték a sivatagot, két NDK-beli Simson

Sajátos igények Afrikában az utakon

Megkezdjük az első kilométereket Afrika útjain. A motor elégedetten dorombol az aszfalton. Kairó az első állomásunk. Már messziről felismerjük a Gízai piramisokat, egy rég elmúlt kultúra ősi jelképeit. A hárommilliós város utcáin hatalmas káosz uralkodik. Már gyakran tapasztaltuk a sofőrök figyelmetlenségét a keleti országokban, de a kairói viszonyok minden eddig ismertet felülmúlnak. Jobbról és balról előznek minket, attól függően, éppen hol van hely. Teljes anarchia az útforgalomban kísér bennünket egész afrikai utunk során. Szudánban valami igazán különlegeset találtak ki: ha valaki ittas állapotban vezetve balesetet okoz, senki sem fogja megbüntetni. Hiszen végül is nem tehet róla, hiszen nem volt ura az érzékeinek...

Felfelé hajózunk a Níluson, hamarosan magába szippant minket a felső-egyiptomi települések tágas faluképe, a középbirodalom királyi sírjai mögöttünk maradnak. Egy utazással a Nubiai-sivatagon át elérjük a szudáni Gezira körzet kultúrtáját.

Minél délebbre jutunk, annál sűrűbb lesz a növényzet. Azonban a tüske-sztyeppében az első növényi élet nyomai borzalmas emlékek maradtak számunkra. Áthaladunk egy területen, amelyet időnként trópusi esők söpörnek át. Itt kemény levelű növények nőnek, amelyeknek a tüskéi legalább hat-nyolc cm hosszúak, és gond nélkül átszúrják a vékony motor gumikat. Az első három defektet még panasz nélkül vettük tudomásul. Hat defektnél már morgolódni kezdünk, de tizenegy hiba egy nap alatt - ez a maximum. Minden alkalommal ki kell venni a hátsó kereket, megjavítani a belsőt, visszaszerelni és felfújni - ráadásul mindezt 55 Celsius fok árnyékban!

 

Meglepetések az őserdőben

Persze,az utazás előtt rengeteg afrikai könyvet átrágtunk. Pontosan tudtuk, mikor kezdődik az esős évszak Afrikában, és mely hónapokban a legerősebb. De egy dolgot nem tudtunk: hogy néz ki valójában az őserdő ebben az időszakban. Ezt is csak nehezen lehet elképzelni, tényleg Afrikában kellene lennie az embernek, hogy kapjon egy hozzávetőleges elképzelést...

Órákon át dobol az eső az ösvényeken és a kunyhókon. Napok óta pihen a forgalom, az egész terület kézzel írott térképen is víz alatt áll. A földút sáros, mély, iszapos mocsarakon keresztül vezet a bokrok és az őserdő között, csak néha szegélyezik félre süllyedt teherautók.

Összeszorítjuk a fogunkat, átgürcölünk az esőerdőn. Már azt hittük, hogy a szakaszt magunk mögött hagytuk, amikor egy új, váratlan akadály bukkant fel: az úton keresztben egy sorompó leengedve. A táblaház előtt egy őr áll, testtartása tökéletesen egyenes, ami még világosabban kifejezi azt, ami a mellette lévő táblán áll: Áthaladás tilos, ezen nem juttok át. Az őrt meggyőzni ügyes járműveink lehetőségeiről legalább olyan nehéz volt, mint az egész előző szakasz.

Összességében el kell ismerni, hogy a hatóságok nem teljesen tévednek, amikor kifejezetten figyelmeztetnek a sártengerben való áthaladás előtt. De végül is egy robogó nem egy teherautó – egy teherautót nem lehet csak úgy a válladra venni és kihúzni a sárból.

Tikkasztó hőség és könyörtelenül küldi ránk a nap sugarait az afrikai égbolt magasából a nigériai trópusi dzsungelben. A napi délutáni eső épp csak elmúlt, a levegő fülledt és majdnem túl sűrű. Egy üvegházban tartózkodni bizonyára kellemesen frissítő lehet a gyors utazás után az Atlanti-óceán partjának klímájában. Csak jó, hogy a mopedek a megszokott megbízhatósággal gurulnak az aszfalton. Már a gondolat is, hogy javítás, fizikai munka, végigsöpört rajtunk.

Minél közelebb kerülünk az Atlanti-óceán partjához, annál egyértelműbbek a civilizáció nyomai. Nincsenek bungalós települések - a modern városok acélbetonból és üvegből repülnek előttünk. Az őserdő óriás páfrányai és liánjai közé keverednek az első kókuszpálmák - a tenger közelségének legnyilvánvalóbb jelei.

Az utolsó akadály a főváros, Lagos felé vezető úton a Benue-folyó, amelynek partjai kilométerekre szétterülnek. A kompkikötőnél találkozunk a szokásos nyüzsgéssel a színes afrikai piacon. Megtöltjük a zsebeinket esküvői tortával, házassági sütivel, egy kőkemény kukoricalisztből készült süteménnyel. A hetekig tartó ananász- és banánuniverzum után Közép-Afrikában ez üdvözítő változatosság számunkra.

Természetesen itt is azonnal feltűnünk mopedeinkkel. Afrikában csak egy rövid lépés az első óvatos csodálattól a járművek iránt az érdeklődő szakmai beszélgetésig. Egészen lassan a beszélgetés más témák felé terelődik, érinti a legújabb fejleményeket Kamerunban és Kongóban, hogy végül a sisakunknál érjen véget.

Két fiatal srác tolakszik a körbe, ami időközben körénk alakult. Kérlek, tegyél fel egy kérdést. Van egy barátom, aki Lipcsében tanul, hol és hogyan lehet jelentkezni? És mi a helyzet a tandíjjal, hallottam, hogy egyáltalán nem kell fizetni? És igaz-e, hogy az orvosi és a kórházi költségeket a kormányuk fizeti? Gyorsabban, mint ahogy válaszolni tudnánk, záporoznak ránk a kérdések. Még Afrika legtávolabbi sarkaiban is rendkívüli érdeklődést tapasztaltunk a fiatalok körében az európai politika kérdései iránt, pontos információkkal rendelkeztek az ország kettészakadt helyzetéről és körülményeiről, és gyakran nagyon egyértelműen lehetett érezni, melyik oldalon áll az afrikaiak szimpátiája.

Majdhogynem váratlanul feloszlik az őserdő, előttünk a valószínűtlennek tűnő kékben ragyog az Atlanti-óceán. Közép-Afrika, utazásunk eddigi legkeményebb és legérdekesebb szakasza végérvényesen a múlté.

Sok mindent lehetne elmondani Ghánáról, a tiszta fővárosáról, amely modern arculatát a fiatal afrikai építészek kiváló munkáinak köszönheti, a küldöttségünktől kapott szívélyes fogadtatásról, a nagy pionírházban tett látogatásainkról a kis pikévasúttal, amely fiatal pioníreink ajándéka a ghánai barátaiknak. Nagy az a program, amelyet a ghánai nép maga tűzött ki. És a megvalósításán is látszik, hogy az egykori Aranypart számára új időszak köszöntött be. Amíg a korábbi segélyprogram csak arra volt hivatott, hogy az ország gazdaságát teljes függésben tartsa az európai nagyhatalmaktól, az új kereskedelmi kapcsolatok a lakosságnak megfelelő ipart, szerződéseket és kapcsolatokat hoznak létre, amelyben az NDK is részt vesz.

A napok repülnek el, tele látogatásokkal és javításokkal, bevásárlással és végtelen rohanással a konzulátusokhoz, utazási irodákhoz és információs irodákhoz. Végül elérkezik az idő, hogy összerakjuk a búcsúwhiskyt. Eddy és Manfred, két fiatal magdeburgi szerelő ülnek mellettünk. Az olajprés-telep felállításával a minőségi munkánkat a legeldugottabb sarkokba is eljuttatják az ügyfelekhez a világon. Hol legyen ezzel szemben, amikor a gépek mennek? Eddy intett. Először haza, hónapokig Szudánban voltam, január óta itt ülünk Ghánában, ez most elég. De azt hiszem, Kubában még mindig nem voltatok. És mi a helyzet Dél-Amerikával?

Ghanai barátoknál

Manfred egy kétértelmű mosolyt villant. Miért ne? A munkánk az egész világra szállít, és ha szükség van ránk, biztosan újra ott leszünk! Egy utolsó kézfogás.Jó utat! És üdvözöld a kollégákat Conakryban! Aztán ismét felvettük az esőerdői ösvényt.

Még egyszer átmegyünk sűrű bozótokon, még egyszer zötykölődnek a motorbiciklik a fejméretű köveken, az erózió által kimélyített esőcsatornákon. Ringató pirogokon vágunk át az esőerdő viharán, a napfelkeltétől napnyugtáig a nyeregben hallgatjuk az erdő állatainak sokszínű, titokzatos éjszakai kórusát.

Újra olyan területeken megyünk át, amelyeket a térképen csak vékony, szaggatott vonalak jelölnek. Gyenge forgalmú vidék. Minden szabad helyen a gépen egy póttartály lóg, mert ahol nincs forgalom, ott keresni sem lehet.

Conakry-ig még jócskán van hátra, Kairóban utoljára néztük meg a motor belsejét. Közben 20 000 km esőerdő- és sivatagi ösvény van mögöttünk, utak, amelyek állapota minden európai képzeletet felülmúl. És persze könnyek nélkül ez a szakasz sem telt el. De mi számít már néhány eltört küllőnek, egy hibás kuplungnak vagy egy villatörésnek olyan utakon, amelyeket az 1961-es Afrika-rali terepszaki specialistái tarthatatlannak neveztek? Semmi más, csak annak a bizonyítéka, hogy a motorunk az egyik legalkalmasabb jármű az afrikai kontinensre! Ettől függetlenül persze igencsak sietünk, hogy elérjük Conakryt és jól felszerelt szervizműhelyét.

A következő napokra szóló program már ki van tűzve: sajtó, látogatások a képviselőknél és előadások. A búcsúra pedig követjük a guineai motorsport szövetség elnökének meghívását. Tudja, klubunk még teljesen gyerekcipőben jár, már túl vagyunk néhány közös kiránduláson és ügyességi próbán. De ami igazán fontos számunkra: most még az önök szerelői vannak az országban Werdauból, Suhlból és Zschopauból. Később pedig mi magunk szeretnénk elvégezni minden javítást. Kérjük, küldjenek nekünk tananyagot, filmeket és hasonlókat a srácainknak. Ez nem lenne az első alkalom, hogy az NDK segítséget nyújt nekünk!

Nem, ez biztosan nem az első alkalom, és nem is az utolsó lesz, hogy fiatal afrikai államokat támogatunk nagy és kis céljaik elérésében. Conakry néha olyan, mint egy kis német városkában, a vidám vakondcsapat a berlini RFT-től éppen egy városi rádióhálózatot telepít, hogy egyáltalán létrejöhessen az üzenetátvitel lehetősége. Ezt azonban csak átmeneti megoldásként kell tekinteni. Mert már a város szélén magasodnak egy nyomda modern csarnokai, a DDR-szerelők itt építik Guinea első gyártóüzemét. Rudolf Theil kolléga Suhl-ból még egyszer áttekinti a motorokat. 14 nap múlva ismét üzemképesek kell legyenek, amikor elindul az utolsó szakasz, az út a Szaharán keresztül.

Defekt a Szaharában középen

Átutazunk a sivatagon. Az első 100 km már mögöttünk van. És még mindig 1000 km vezet minket bolygónk sivatagján át a Földközi-tenger partjáig, a motorok egyenletesen zúgják azt a dalukat, ami már olyannyira ismerőssé vált nekünk, nekik mintha a gyilkos hőség sem jelentene semmit.

A sivatagot minden napszakban megtapasztaljuk: reggel, amikor egy könnyű köd még lila színűre festi a nap sugarait; délben, amikor az égen kegyetlen, perzselő hőség van; este, amikor a homok visszaveri a nap perzselő fényét; és éjszaka, amikor a hold a sivár tájat romantikus álomberendezetté varázsolja.

Észak-Szahara területén folyton elállják az utat a méter magas mozgó dűnék. A gumiabroncsnyomok kikerülik őket – minden négy hétben új út kell. A robogók meglepően jól bírják a saharai ösvényt, csak a levegőszűrőt kell – ahogy mindig poros terepen – gyakrabban tisztítani.

250 km-rel az első nagyobb város előtt, Colomb-Bechar előtt, kezdődik egy aszfaltút. 45 km/h átlagsebességgel száguldunk rajta. De az örömünk túl korán jött. Az út fekete burkolata még néhány fokkal melegebb volt, mint a többi sivatagi talaj, és ezek a pár fok is túl soknak bizonyultak a gumik számára. Néhány kilométeren belül mind a négy gumicső, valamint az öt pótdarab is kidurrant. A hőségben a gumioldat a csomónál meglágyult. Még 80 km van a következő településig, egy szakasz, amit még a következő ebédszünetig szerettünk volna megtenni. De a helyzet kicsit megváltozott, és Colomb-Bechar hirtelen újra végtelen messzeségbe került.

10 óra van. Lázasan szerelünk, óvatosan fújjuk fel. De a kerékanya alig van meghúzva, máris a levegő újra ellenségesen sisteregve távozik. Megint építeni kell. A szerszám annyira forró, hogy alig akarjuk megérinteni – nem csoda, hiszen a napi hőmérséklet árnyékban 55 fok!

Négy-ötször próbáljuk megjavítani – aztán feladjuk. Semmit sem lehet tenni, a gumioldat egyszerűen már nem tapad. Már rég lefolyt az utolsó korty víz a kiszáradt torkunkon. A motorok mellett fekszünk, végtelenül lassan telik az idő. Épp most múlt el az ebédidő, a nap függőlegesen áll fölöttünk. De még két órával később is alig ad árnyékot a motor. Természetesen délben minden közlekedés megáll. Legalább estig várnunk kell, ha nem még sokáig... Hány végtelen, perzselően forró óra vár még ránk?

Valahogy mégis elment az idő. Majdnem meglepődtünk, amikor egy nehéz nyerges teherautó gurult közel. Lágy térdekkel dőlünk a vezetőfülke oldalának, a sofőrök megtöltött termoszait úgy tartjuk a kezünkben, mint egy értékes kincset. Csak 7 óra víz nélkül a sivatagban - de nekünk ez teljesen elég ... Minden más már csak néhány nap kérdése. Végtelen szerpentineken kanyarogva haladunk át a Magas-Atlasz hegységén, északi oldalán minden virágzik és zöldell - újra a mediterrán éghajlat befolyása alatt vagyunk, ritkán tűnt nekünk egy gabonamező, egy zöld nyárfa, egy virág az út szélén olyan szépen, mint ebben a pillanatban.

A Szahara mögöttünk van. Először ketten motorbiciklikkel járták be végtelennek tűnő útjait. Oran és a Földközi-tenger köszönnek a lemenő nap fényében. Még egy hét múlva érjük el Párizst, az utazásunk utolsó állomását. És egy további hét elteltével utoljára ereszkedik le mögöttünk egy határzár, lezárva ezzel egy 50 000 km-es utazást: hazánk fekete-vörös-arany színű határzárát.

.Az eltérő üzemanyag- és olajminőség ellenére a motorral és a váltóval sosem volt probléma. A stabilitás minden igénybevételnek megfelelt. A rakomány és a króm nem szenvedett a trópusi klíma nedvességétől, és a fogyasztás? Tekintve, hogy minden motort erősen túlterheltek, az egész út átlagos fogyasztása 2,5 liter/100 km volt. Visszatérésük után a Simson gyárban, Dr König és Schröder 1961. szeptember 14-én sajtótájékoztatón ismét összefoglalták az egészet

Az utazási jelentés több mint 300 oldalt tartalmazott. Többek között a két utazó 319 defektet kapott, 200-szor éjszakázott a szabadban, és ezt 225 kg csomaggal együtt. A két mérnököt meleg fogadtatásban részesítették minden országban, ahol áthaladtak. Csak egyszer rázták meg a rablók a sátrukat, amikor éppen lefeküdni készültek Törökországban egy megterhelő napi autózás után. Itt megfosztották tőlük a kameráikat és a pénzüket. Az útvonal 25%-a aszfalt utakon haladt, legfeljebb 25% mező- és erdőösvényeken, 50%-a pedig kavicsos utakon, mocsarakon, folyókon és tavakon vezetett.

Simson útjáról szóló beszámolók 29 újságban jelentek meg útja során, többek között Szíriában, Egyiptomban, Szudánban, Nigériában, Ghánában és Maliban. Eleinte a terv a kis mopedekkel  hosszabb túra lett volna, amely valójában az Északi-fokhoz vezet, de a párizsi francia hatóságok miatt nem tudták folytatni mert időközben lejártak az útlevelek.

Hogyan indultak el hóban, jégben, mínusz 15 fokos hőmérsékleten 1960 februárjában, később átküzdötték magukat a dzsungelben, és átvészelték a sivatagi hőséget. Alvóhelyeik néha kalandosak voltak: a szalmakunyhóktól és nomád sátraktól a börtönökig terjedtek – hátha semmi más nem működne. Néha fogadókban vagy az NDK kereskedelmi misszióiban is aludhattak, ahová a postájuk is megérkezett. Innen ők maguk küldtek haza leveleket, fényképeket és jelentéseket.

Az "Afrikán átvezető moped utazás" című könyve miatt, amelyről Wolfgang Schraderrel együtt írt könyvet, aki sok évvel ezelőtt hunyt el, a márka elkötelezett rajongói legendának tartják. Újra és újra a nyugdíjast moped klubok hívják meg Simson találkozókra és klasszikus autós fesztiválokra, ahol beszámol a tapasztalatairól. Írta König egy 2012-es újságcikkben.

Bogyay Norbert 2026.11.23

vissza a Főoldalra

 

 Történetek

 

 Technika

 e-mail

 Bemutatók

 Linkek

 Gyártörténet

 Rólam

 Képgaléria

 Könyvajánló 

 Videók

 Adatvédelem

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 (c) Bogyay Norbert 2026.